Egy korábbi postban már írtam a azabad akaratról, ez alkalommal viszont kissé más aspektusból közelítem meg a dolgot.
Van valaki, akivel, szegénnyel már hetek óta levelezek, mert a találkozó egyszerűen nem akar összejönni (amúgy ebben a postban ugyanettől az embertől idéztem). Pont akkor sikerült először rámírnia, amikor két hétre előre betelt a naptáram, utána meg bevallom, egy kicsit megfeledkeztem róla. Ráadásul hirtelen több elfoglaltságom is támadt, és határozatlan ideig rendkívül limitált az az időszak, amikor ráérnék. És ez persze még véletlenül sem esik egybe azokkal a napszakokkal, amikor ő érne rá.
Az előbb pedig ezt írta nekem:
OK how about this for an idea. When you have time and you feel perhaps a little horny why don’t you drop me an email. If I can escape from the office I will and if I can’t I won’t. It can be at short notice. The unpredictability of it makes it sort of fun I suppose.
(….)
Your quite a tough nut to crack. Do you like to make a guy work at it? (…)
Vagyis: ha épp szexelhetnékem támad, mi lenne, ha ráírnék, és ha el tud szabadulni, el fog, ha nem, nem, valamint pont ez a kiszámíthatatlanság teszi a dolgot annyira klasszá.
Valamint hogy kemény dió vagyok ;), és hogy szeretem-e, ha a pasi dolgozik az ügyön.
Itt kevésbé érzem hangsúlyosnak a dolgot, de mégis erről jutott eszembe, hogy baromira nem örülök neki, ha valaki számára szemponttá válik, hogy én mikor akarom a dolgot, ahogy azt sem szeretem, ha túlságosan azt feltételezik, hogy amit csinálok („húzom a találkozót”), az valamiféle klasszikus női-férfi szerepjátszás része. „Civilben” sem játszom meghódítósdit, a munkában meg pláne nem:). És lehet, hogy erre az illúzióra valakinek szüksége van, de én ehhez inkább nem asszisztálnék. Egyszer valaki számon kérte tőlem, hogy amikor megkérdezte, örülnék-e, ha meglátogatna Magyarországon – egyszer már találkoztunk külföldön -, nem azzal reagáltam, hogy „igen, alig várom, hogy újra láthassalak” ;). Ilyet egyébként még annak sem írnék, akit tényleg nagyon szeretnék látni.
Gondolom, érthető, hogy miért nem szeretem, ha valaki arról érdeklődik, hogy nekem speciel akkor és ott van-e kedvem szexelni: arra az alkalomra ugyanis elterveztem, hogy dolgozni fogok, aminek lehet többféle oka is, ebből véletlenül az egyik éppen lehet az is, hogy épp akkor szexelni akarok. Namármost, ha épp nem is akarnék olyan nagyon lefeküdni valakivel, valamiért mégiscsak úgy döntöttem, hogy én akkor dolgozni fogok, ami, ha közlöm, hogy nem, nem akarok szexelni, esélyesen nem jön össze. Ha meg azt mondanám, hogy dehogynem, minden vágyam vele lenni abban az 1-2-3 órában, megtörténhetne, hogy hazugságra lennék kényszerítve, és én nem nagyon szeretek/tudok hazudni.
Ami miatt a fentiek mégis felmerülnek, és nem egy vendégem tette fel a fenti, számomra kellemetlen kérdést, talán az lehet, hogy a legtöbb embernek fontos, hogy akivel ő lefekszik, azt a másik is akarja (igen, itt én is érzem, hogy rájöttem az évezredes igazságra ;)) ). Sőt, szerintem azt gondolják, hogy ha én éppen nem akarom, akkor az számomra valami hihetetlenül rossz érzés.
Egyszer volt egy vendégem, akit akkor már két éve ismertem, és elég közeli kapcsolatban is voltunk. Neki egyszer azt mondtam, hogy nekem egy találkozóra rá kell készülnöm. Ez alatt csak annyit értettem, hogy úgy kell éreznem magam, hogy még ha éppen nincs is kedvem szexelni, azért megadjam a lehetőségét, hogy jó legyen, szóval legyek kipihent, ne legyek éhes:D, ne kattogjak éppen valami máson, ilyesmik. Neki pedig kapásból az ugrott be, hogy nekem kvázi le kell gyűrnöm az utálatomat és fel kell készülnöm, hogy el ne hányjam magam közben. Előrebocsátotta, hogy túlzott, de az ösztönös gondolatai nem hinném, hogy ennyire távol álltak ettől, és bár racionálisan tudta, hogy a helyzet nem ennyire extrém, mégis úgy érezte, hogy én valamilyen szinten becsaptam őt, amikor úgy tettem, mintha én is akarnám. A valóságban a kép ennél árnyaltabb, hiszen van ugye, amikor abban a pillanatban tényleg kifejezetten szexelni akarok, van, amikor mondjuk nem rossz alternatíva az idő eltöltésére:), és van, amikor nem kifejezetten van hozzá kedvem, de igyekszem a legtöbbet kihozni, és megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a vendég is megkapja, amit szeretne, és én is örömmel teszem a dolgom. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon bírom azokat a pincéreket, akikről süt, hogy akkor és ott kb baromira szívesen csinálják azt, amit csinálnak, legalábbis pont ilyen érzésed támad tőle. Aztán ugye van, hogy az adott pincér átlagos-kedves, és van, amikor kifejezetten úgy érezzük, hogy durván a francba kívánja a jelenlétünket. Viszont a pincéreknél nem elvárás, hogy csak akkor dolgozzon, ha épp tényleg azt szeretné csinálni, senki sem érzi megalázónak, hogy az a pincér bizony szívesebben lenne az adott pillanatban máshol.
Pedig gondolom, a dolgozó emberek lelki világában úgy általában azért nem következik be törés, ha a munkájukban épp felmerül valami nemszeretem feladat:). Számomra viszont épp az nehezíti meg a dolgokat és helyez rám túl nagy nyomást, ha feltétel, hogy én is éppen akkor és úgy akarjam a dolgot, mint a másik, vagy ha nem, legalább megfelelően játsszam el.
(Nem állítom persze egy percig sem, hogy mind egyformák vagyunk, és hogy ezt dolgozni mindenki számára ilyen nagyon egyszerű. Egy tökéletes világban aki számára ez tényleg annyira szörnyű, minden esetben választhatna megfelelő alternatívát.)
Nem arról van szó egyébként, hogy az illető soha nem gondolhat arra, hogy a másik vajon tényleg olyan örömmel találkozott-e vele. (Az én fodrászom pl. kb halálra dolgozza magát, és néha enyhe bűntudatom van, amikor késő este megyek hozzá) Csak arra, hogy ha lehet, ezt ne feszegesse, mert lehet akármilyen jó a viszony, a másiknak ez akkor is munka, és ha olyan mértékben irányítaná a munkáját az aktuális hangulata, az nem tenne valami jót a keresettségének. És ez még az én keresletemre is komoly hatással tud lenni, pedig én finoman szólva sem dolgozom agyon magam.
Segít egyébként, ha egyik irányba sem misztifikáljuk túl: a szexmunkások nagy többsége nem csak azért dolgozik annyit, amennyit, mert pont ekkora a libidója, viszont ha éppen nincs annyira kedve, és úgy dolgozik, az sem nemi erőszak. És akkor most valami ideális világról beszélek, ahol ha valaki nagyon nem akarna szexmunkás lenni, nem lenne az, meg úgy általában ugye nem kéne olyasmit dolgoznia, ami nem tesz jót a lelkének.
Viszont van egy olyan érzésem, hogy egy olyan világban, ahol a szexmunkások ábrázolása nem lenne ennyire fekete-fehér, engem sem látna senki úgy, mint valakit, aki bizonyára mindig őrületesen szexelni akarna, sem úgy, mint aki, ha épp nem akar szexelni, valójában borzalmasan érzi magát (vagy, sokkal népszerűbb gondolat, hogy mindenki mással érzi magát borzalmasan a lány, csak pont ŐVELE nem. Ha jól emlékszem egyébként, Flóra valamikor írt erről)
Egyébként kifejezetten idegesít, hogy egyszerűen nem tudok tervezni a munkákkal, hogy fogalmam sincs, mikor fogok ráérni és mikor nem... ráadásul furcsán hangozhat ;), de én alkalom nélkül inkább nem sminkelek, mint igen, nem minden nap járok (egymáshoz passzoló) csipkefehérneműben, és az öltözködésem is inkább kényelmes, mint csinos. Szóval nem igazán első találkozókra illő, na, így nem túl valószínű, hogy felhívnám, ha netán napközben horny-vá válnék.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
