Oké, most beugrott valami érdekes. A Terápia egyik részében a végén elmegy a páciens, a pszichológus meg egyedül marad. És hirtelen megcsapott az üresség-érzet. Korábban is éreztem talán rajta, de most valahogy tényleg meg tudtam fogalmazni. Na, pont így éreztem magam egy-egy meló után, amikor otthon dolgoztam. Hirtelen olyan üres lett minden, olyan éles volt a váltás. Talán azért, mert azalatt az idő alatt annyira mást csinálok, mint amit egyébként szoktam, és annyival kedvesebb is vagyok. Mondjuk ugyanezt nem érzem akkor, amikor csak azért folytatok beszélgetést egy-egy évfolyamtárssal, mert muszáj,mert egyfelé megyünk. Igaz, a melós beszélgetéseimben mindig jobban érzem magam, de az közös, hogy azért folytatok beszélgetést, mert ez a dolgom. Ha rajtam múlna, hogy miért kapom a pénzem, az emberek 80%-át leültetném egy gép elé a szobámban, meg magamat is, aztán néha egymáshoz szólnánk (igen, ez szerintem egy társas program). Viszont mégis jó, hogy van a meló, mert akkor nem csinálnám ezt, pedig vannak benne jó részek.
Még korábban írtam, hogy a melóban az a jó, ha pl. elmenős, mert olyan, mint egy randi, de nem kell közben azon gondolkoznom, hogy én most elég jól érzem-e magam. Ha randiztam, mindig úgy méricskéltem, hogy megvolt a célom (párkapcsolatot létrehozni), és azt néztem, hogy elég jól érzem-e én magam az illetővel ahhoz, hogy megérje a párkapcsolatért. Most már rájöttem, hogy ha nem érzem magam annyira jól, hogy eszembe se jut ezen gondolkodni, akkor nem, nem éri meg, de korábban ez sok problémát okozott. Viszont ha meló, elmehetek úgy is, hogy nem kell a saját jólétemmel törődni,mert ha unatkozom vagy ilyesmi, a pénz
azt kompenzálja, és emiatt könnyebben tudok arra figyelni, ami viszont jó. És bár nagyon kevés emberrel jövök ki jól, vannak dolgok, amiket attól még tőlük is megkapok.
Valami ilyesmi volt abban is, amikor otthon dolgoztam: lehet, hogy mondjuk nem voltak annyira szimpatikusak, hogy barátokká váljunk (ami azért elég esélyes, bármilyen emberekről is van szó, az ember nem talál olyan könnyen barátokat), de attól még voltak jó dolgok abban, amilyenek voltak. Ebben persze semmi meglepő nincs, de én lehetőség szerint csak olyanokkal szeretek beszélgetni, akikkel kapcsolatban minimum baráti érzéseim vannak, a többi inkább fáraszt (lehet olyan téma is, ami érdekel, de elég kevés dolog érdekel, szexmunkában meg feminizmusban meg annyira az emberek nincsenek otthon/nem érdekli őket), viszont ha nem találok magam körül senkit, akihez baráti érzéseim lennének, attól még vannak társas igényeim, és jó lenne azokat kielégíteni, csak ugye legtöbbször mérlegelek, hogy megéri-e nekem lefárasztani magam azért a néhány társas élményért. Na, a melóban a pénz egyrészt az erre való rágörcsölést csökkenti, másrészt a fárasztást az anyagiak kompenzálják.
(Így továbbgondolva nem is pont az kell, hogy valaki iránt minimum baráti érzéseim legyenek, hanem az, hogy tudjam tapasztalatból, hogy vele "megéri" beszélgetni, mert jobban kielégít, mint amennyire lefáraszt).
Mondjuk ez pont nem ad választ arra az érzésre, amit egy találkozó után érzek. Fura valahogy visszazökkenni a valóságomba. Addig a pár óráig a lakásom egy kellemes találkozás helyszíne volt, aztán hirtelen megint visszaváltozik egy diáklakássá, ahol alig vannak bútorok, én meg mindjárt leülök a gép elé beadandót írni. A "kellemes találkozás" kifejezés sem adja vissza ezt az egészet. Régebben voltak olyan emberek az életemben, akik 'különlegesek' voltak a számomra,ami nem jelenti azt, hogy őket szerettem a legjobban vagy ilyesmi, de valahogy minden találkozó iszonyú különleges, kvázi élmény volt. Na, az otthoni melóban is ezt éreztem, csak kicsiben. Ráadásul az ember többnyire kap egy halom pozitív visszajelzést, aztán egyszercsak egyedül marad a lakásban.
Legutóbb meló után egyszerűen nem akaródzott hazamenni. Elkezdtem sétálni valamerre, hogy ne a hotel elé hívjam a taxit, aztán kiderült, hogy a Duna-korzón vagyok épp:) (lányokat nem láttam, csak sok fotózó embert). Igazából szívesen elmentem volna valahova emberekkel (írnám, hogy bulizni, csak az valami táncos helyet sejtet, én meg olyat nem szoktam), mert olyan szépnek és magabiztosnak éreztem magam, de persze aztán fogtam egy taxit és hazajöttem.
Duna-korzóról még annyit, hogy ott nem voltak lányok, de az egyik hotel előtt igen, amit már többször is megfigyeltem. Egyik hotel előtt sem láttam soha ilyen feltűnően lányokat ácsorogni, csak ott, de ott többször is.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
